A népzenész máshogy viselkedik

2017. április 20. - tavaszifesztival

Egy századelőn élt spirituális vezető, a görög–örmény George Ivanovitch Gurdjieff (1877–1949) a névadója annak a zenekarnak, amely április 23-án, a Budapesti Tavaszi Fesztivál zárónapján lép fel Budapesten. Az örmény Gurdjieff Ensemble művészeti vezetőjét, Levon Eskeniant európai turnéjuk görögországi állomásán értük el telefonon. A muzsikus, aki behatóan ismeri az örmény nemzeti zene alapjait megteremtő Komitas munkásságát, Bartók Béláról is szót ejtett, beszélt az autentikus hangszerekről és arról az egyensúlyról is, amiben a népzenész különbözik a komolyzenésztől.

g-i-gurdjieff.jpg

G.I. Gurdjieff – Forrás: theautumnsalon.com

• Mi a sajátossága az örmény zenének?

Az örmény zene érdekes keveredése a korai spirituális és a kereszténységgel érkező vallásos muzsikának. A zenész, népzenekutató, kórusvezető, zeneszerző és pap Komitas több ezer melódiát gyűjtött össze – különösen a nyugati örmény területekről. Meggyőződésem, hogy nélküle ezek nem maradtak volna fenn. Ezek között volt esküvői ceremóniák és zarándokutak táncai is. Komitas szerint ez utóbbiak alapjait még a pogány időkben kell keresni. Ő egyébként abban az időszakban élt és népzenét gyűjtött, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán. Nincs bizonyíték arra, hogy találkoztak volna valaha, bár úgy tudom, Bartók járt örmény gyűjtőúton. Egyikük sem használta a népzenét a saját műveihez, hanem új nyelvet dolgozott ki, amelyet a népi világra alapozott.

17_04_23_the_gurdjieff_ensemble_c_andranik_sahagyan-pluss.jpg

The Gurdjieff Ensemble – Fotó © Andranik Sahagyan

KOMITAS (1869-1935) az ottomán Törökországban született, Etchmiadzin szemináriumain nevelkedett, majd Berlinben tanult, és végül Isztambulban telepedett le. Az 1915-ös örmény mészárlások idején letartóztatták és egy börtöntáborba deportálták.  Az itt átélt szenvedések annyira megviselték, hogy megőrült. Az utolsó éveit egy párizsi elmegyógyintézetben töltötte. 

• Honnan tudta, milyen népi hangszereket kell használniuk? Komitas és a névadójuk, Gurdjieff, akinek munkáit szintén feldolgozta, főként zongorakivonatokat hagyott maga után.

Gurdjieff nem volt képzett zenész, ezért megjegyezte a dallamokat, majd később lediktálta egyik tanítványának, egy Thomas de Hartmann nevű orosz zongorista–zeneszerzőnek. Komitas népzenekutatóként a helyszínen rögzítette a muzsikát, és nemcsak pontosan lekottázta, de azt is megjelölte, melyik muzsikához milyen autentikus régi hangszert használtak. Sőt, javasolta a zongoristáknak, hogy imitálják ezeknek a hangzását (a kottában az szerepel: „a duduk és tar stílusában”, „a tar és dap stílusában”).  Mindezzel azt akarta elérni, hogy a jövőbeli muzsikusok megértsék, hogy is hangzott el ez a zene az eredeti helyszínen.

Honnan szerezték be ezeket a régi hangszereket? Gondolom, nem mind használatos ma.

Volt, ami ma is forgalomban van, akár templomi zenélésnél, és olyan is, amit megpróbáltunk rekonstruálni. Ezeket használjuk.

ÖRMÉNY HANGSZEREK A duduk, a pku és a pogh fúvós hangszerek. A kamancha vonós, az oud, a kanon és a tar pengetős, a santur húros, cimbalomszerű, valamint a dap és dhol ütős.

• A műsorukban van olyan zene, ami korábban még sosem hangzott el színpadon?

Mivel a zenék nagy részét én hangszereltem, így ebben a formában, ezekkel a hangszerekkel mi játsszuk először. A művek között akad olyan is, aminek nem találtunk kinyomtatott kottaváltozatát az archívumokban, szóval azok is újdonságok. A korai kereszténykorból és a 301 előtt keletkezett műveket rekonstruálni kellett. A koncert fő műve a Yot Par (Hét tánc), amely Örményország különböző régióiból adódott össze és egy másik, a Msho Shoror, amelynek alapja az észak-török Mush melletti Surb Karapet kolostorának táncai. Ez volt az egyik legfontosabb vallási központ Etchmiadzin után, ahol Komitas tanult, nevelkedett. A táncok pedig a vallási rituálék kiemelt elemei.

Van különbség az eredeti, tradicionális zene és a színpadon megszólaló között?

Nyilván csak az tudja száz százalékos pontossággal rekonstruálni a népzenét, aki személyesen hallotta, látta. Mi csak a saját verziónkat adhatjuk.  A népi közösségben teljesen más a célja az ilyen zenének – ha színpadra kerül, és előadják, az új környezettől teljesen megváltozik. Ez akár romboló hatású is lehet. A jó zeneszerző, hangszerelő úgy alakítja át a művet, hogy figyelembe veszi a megváltozott színpadi környezetet. Megtartja a zenei mintákat, de figyel arra, hogy nézők előtt is élő maradjon a muzsika.

Gurdjieff filozófiája szerint a harmóniát úgy érhetjük el, ha egyensúlyban tartjuk és együtt „működtetjük” három központunkat: a testet, a lelket és az érzelmeket. Erről sokat beszél a muzsikusaival?

Igen, rengeteget. Amúgy a népzenészek teljesen máshogy viselkednek a színpadon, mint a komolyzenészek. Ők a zenéhez érzelmileg kötődnek, testben, lélekben és az érzelmeikkel is jelen vannak, míg az utóbbiakat gyakran lefoglalják a technikai részletek. Pedig ha ebből a háromból valamelyik nincs jelen a színpadon, akkor mechanikussá válik a zene, amitől értelmetlenné válik a muzsikálás.

Szerző: Szemere Katalin

Mesés szenvedéstörténet dobozba zárva

Tíz táncos egy dobozban, kintről egy bűvész irányít, a közönség pedig négy oldalról figyeli a bizarr mesét. A Badora Társulat és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekarának Lajtha című előadását április 19-én mutatják be a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Pesti Vigadó Dísztermében. Barta Dórával, a darab koreográfus-rendezőjével beszélgettünk, és a próba pillanataiba is beleshettünk.

17_barta-dora_kun-attila_domolky-foto.jpg

Barta Dóra Fotó © Dömölky Dániel / Fidelio

Puha táncszőnyeg, körben tükrök és balettrudak, hatalmas ablakok padlótól plafonig. A beszűrődő napfényben sziluettként látszik a táncosok alakja, ahogy távolodnak, újra egymásba fonódnak, és a testüket csavarva, alakítva mesélik a történetet. Az ablakon át a forgalmas Könyves Kálmán körútra látni, a teremben a zajos külvilág kontrasztjaként csak a lépések és ugrások zaja hallatszik, a háttérben pedig néha megszólal Lajtha Capriccioja. A Müpa próbatermében járunk, ahol a Badora Társulat két táncosa Lajtha és a múzsa jelenetét gyakorolja Barta Dóra koreográfus-rendezővel.

 „Ahogy a cápa nyitja a száját, úgy nyílnak ki a kezeid” – visszhangoznak Barta Dóra instrukciói a teremben. „A munkám során általában megtalálom a mozdulathoz illő hasonlatot” – meséli kicsit később. „Ha ez mégsem sikerül, akkor nagy vehemenciával helyezem bele magam a szituációba.” És valóban, ha a szavak nem működnek, a táncművésznő hirtelen Lajtha mellé kerül, és megmutatja, hogy képzelné el a jelenetet.

170329_lajtha_proba.jpg

A Badora Társulat próbája  Fotó © Müpa

A táncban szerinte fontos, hogy minden egyes mozdulathoz hitelesség, valós tartalom kapcsolódjon. „Nem elégszem meg azzal, ha a mozdulat csak önmagában szép. Az általam képviselt, amúgy alapvetően esztétikusnak nevezhető formavilágba minden módon igyekszem beleilleszteni a groteszk, abszurd tartalmakat is, a valószerűség igénye miatt.”

A munkafolyamat elején a rendezőnő bevezeti a fő szándékaiba a táncosokat, hogy úgy kezdjék el tanulni a koreográfiát, hogy tisztában vannak az alapmotívumokkal.

170329_lajtha_proba3.jpg

A Badora Társulat próbája  Fotó © Müpa

Ménesi Gergely ötlete nyomán keresték meg Barta Dórát a Nemzeti Táncszínháztól, hogy lenne-e kedve Lajtha László Capriccio című zeneművével foglalkozni. „Meghallgattam a zenét, elolvastam sok elérhető anyagot, és már a legelején azt éreztem, hogy Lajtha személyisége és életútja sokkal jobban izgat, mint a megírt mese” – eleveníti fel az első találkozást a koreográfusnő. A darabban közreműködő Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekarának karmestere, Ménesi Gergely egyetértett a gondolattal, így kezdett el formálódni a darab, amiben a Capriccio története mellett a hangsúly Lajtha László személyére került. Felépült egy új világ, melyben természetesen a mese is megtalálta a maga helyét – a fő alkotói szándék mellett, hogy Lajtha Lászlót, mint egy különleges, egyedi életutat bejárt zeneszerzőt helyezzen a fókuszba. „Ha a zenéjét hallgatom, rá gondolok, az izzó, kreatív belső világára.”

„Nehéz sorsú ez a Lajtha, hajszállal van tele a szája” – mondja nevetve a koreográfusnő a pillanatnyi szünetben, amíg az egyik táncos megszabadul a zavaró hajszáltól. Lajtha a lövészárokban is komponált, a Capricciót pedig a második világháborúban, a bombázások idején írta. „Őt sem világháború, sem élethelyzet, sem terror nem billentette ki. Alkotott, megállás nélkül” – meséli tisztelettel a hangjában Barta Dóra. „Nem volt megalkuvó típus. Kitartott elvei mellett, olyan helyzetekben is, amikor sokan meginognának.”

17_04_19_lajtha_capriccio_web.jpg

Lajtha - Capriccio

A XX. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa – általában így határozzák meg Lajtha László zenetörténeti helyét. „Lajtháról nincs annyi anyagunk, mint Bartókról és Kodályról, holott éppen lehetne. Vannak, akik számára még a neve sem igazán ismert. Foglalkoztat ez a tényező, lehetőségeimhez mérten, ahol tudom, méltó helyén kívánom őt láttatni, zenéjét hallatni” – mondja a rendezőnő.

Egy kritikus írta egyszer Barta Dóráról, hogy szeret élettörténetekkel foglalkozni: valós személyeket vagy irodalmi textúrában megszületett, elképzelt fantazmagóriákat is szívesen emel egy új darab középpontjába. „Valószínűleg azért, mert a lélek érdekel. Nem a történetek izgatnak, hanem a történeteken belül sodródó, a nehézségek ellenére létező, nem összetört ember. Számomra Lajtha is ilyen – a környezetében történő drámai veszteségek ellenére árad belőle a mese.”

Bár nem szereti, ha címkéket aggatnak rá, elmondása szerint alapvetően klasszikus alapú, kortárs illetve modern tánc kategóriába sorolhatóak az előadásai. „Nagyon szeretek a klasszikus balett technikáját jól ismerő, és azt magas szinten képviselő táncművészekkel dolgozni, úgy, hogy a koreográfiáimban azt mégsem demonstratív szándékkal jelenítem meg. Érdekel a mozgás invenciója, hogy hogyan lehet már megszokott, ezerszer látott pillanatokat nem ismételni, hanem új csapásokat, új utakat keresni.”

Üvegbúra előzetes

Az utóbbi időben sok olyan mű bukkant fel Barta Dóra munkásságában, ami komoly, már meglévő zenei vonalvezetés vagy irodalmi szövegek alapján született. „Most a kortárs táncszínháznak azt a szabadságát szeretném élni, hogy bejössz a balett-terembe, vannak érzeteid, és a mozdulat önmagában kezdi el jelenteni azt, amiről beszélsz, nincs szükség narratív szál vezetésére.” A Kecskemét City Balettel a Költészet Napja alkalmából Bolero premierre készülnek, a Badora Társulattal pedig az Ördöghomok című előadás felújítását kezdik a premier után.

És mit szeretnének elsősorban átadni a bemutatóra készülő Lajtha-darabbal a közönségnek? „A fantázia és realitás világában egyaránt létező alkotó rendíthetetlen szárnyalását, egy olyan világban, ahol a személyes környezete ezt nem egyértelműen támogatja. A negatív hatások ellenére az alkotásból fakadó energia és a művészet győzedelmeskedő ereje az üzenet.”

Szerző: Szakszon Réka

Fronthatás kamarazenével

Azt mondják, a művészetet a legborzalmasabb időszakok inspirálják a leginkább. A Classicus Ensemble és művészvendégei azt mutatják be a kétnapos, négykoncertes minifesztiválon, hogy az I. világháború árnyékában milyen művek születtek. A Múzsák csöndje - Múzsák hangja április 15-16-án hallható a Pesti Vigadóban. 

Jó beülni egy kamarazenekari próbára. Még akkor is, ha kicsit kirekesztve érzi magát az ember. Az egymással szemben ülő kvartett tagjai ugyanis félszavakból vagy fél hangokból is értik egymást. A hegedűs Rácz József füle, mint a denevéré, még azt is tűpontosan hallja, hogy van behangolva a vele szemben ülő Zétényi Tamás csellója. Aprólékosan próbálnak, minden egyes változtatást ceruzával jegyzetelnek. A csellista mögött ülök, látom, hogy grafittal és piros-kék postaironnal ír a kottába. Ütemeken igazítanak, elveszett nyolcadokat csípnek el, otthon begyakorolt új ujjrendet mutatnak meg a többieknek. Aktívak mind a négyen, a hegedűművész Baksai Réka és a brácsás Tornyai Péter is. Demokrácia van, bár látszik, hogy Zétényi Tamás kezében a négy koncert.

17_04_15-16_muzsak_csondje_kep_2000x2000_px.jpg

Múzsák csöndje - Múzsák hangja

Tulajdonképpen az interjúra is ő kapható egyedül – a koncertsorozat összeállítása amúgy is a harmincas évei legelején járó csellóművész érdeme. Azaz, ahogy mondja, az ötletet lopta Steven Isserlis csellistától, aki a Music in Time of War (Zene a háború alatt) című hangversenyt szervezte az egyik legnagyobb presztízsű londoni kamarazenei teremben, a Wigmore Hallban. Erről jutott eszébe Zétényinek, hogy beletekintsen az I. világháború körül írt művekbe. Az elmúlt évszázadok kamarazenei termésének valószínűleg nincs még olyan négyéves szelete, mint ez a korszak. Részben azért, mert a francia zeneszerzőknek, különösen a párizsiaknak nem állt rendelkezésükre szimfonikus zenekar, és ha azt akarták, hogy a műveiket előbb bemutassák, minthogy a legtöbb muzsikus visszatér a frontról, akkor kamarazenekari művet kellett komponálniuk. Például Debussy is – dokumentálhatóan – ezért fordult e műfaj felé. Kocsis Zoltán teóriája volt: Bartók Béla Ady-dalokat akart írni, de aztán lemondott róla, mondván külföldön úgysem értenék Adyt, túl sok réteg van a költészetében, gyakorlatilag lefordíthatatlan és magyar nyelvű énekes kell hozzá. Egyszerűbbnek tartotta, ha vonósnégyest ír, mert ki tudja, meddig tart a felfordulás, a vonósnégyes meg kompakt műfaj. Azon lamentált: négy embernek ő is betanítja, turnézhatnak, nem kell hozzá hatalmas együttes. Így komponálhatta az Ady-dalok anyagát egy vonósnégyesbe. 

Ahogy kutatott Zétényi Tamás, kiderült, rengeteg darab készült abban az időben. Mint meséli: úgy állítottak össze négy koncertet, hogy egyáltalán nincs benne resztli. A legjobb szerzők legjobb művei sorakoznak – Sztravinszkijtől Elgarig, Schoenbergtől Bartókig.

1382461_10151918814520041_1922558598_o.jpg

Zétényi Tamás – Fotó © Sutyák János, Arnóth Balázs / zetenyitamas.hu

Alapvetően az egyes koncertek műsorában inkább a praktikum, mint a fennköltség kapott helyet. Mivel sokat turnézó, foglalkoztatott művészek muzsikálnak együtt, fontos szempont volt, hogy ki hogyan ér rá, miként lehet a koncerteket minél változatosabban felépíteni, valamint hogyan lehet minél többféle kamaracsoportot összeállítani egy-egy koncerten. Ahogy az is szempont volt, hogy mind a négy programban legyen egy Kodály mű, hiszen Kodály-év van. A komponista születésének 135. és halálának 50. évfordulóját ünnepeljük, ráadásul Kodály az I. világháború körül elsősorban kamarazenei műveket írt. 

Arról kérdezem a csellóművészt, miért akartak négy koncertet, fesztivált a fesztiválban, miért nem elégedtek meg egyetlen fellépéssel. Ez a forma már tavaly is bevált – mondja Zétényi Tamás. Akkor négy koncerten Beethoven összes szimfóniáját játszották el korabeli kamarazenei átiratban. Most pedig bőségesen akadt kamarazenei lehetőség az I. világháború idején írt művekből.

Classicus Ensemble

Önállóan is élvezhető mindegyik koncert, de együtt különösen szép képet ad arról, melyik komponista hogy állt a háborúhoz. Ravel például lelkesedett, mikor írta a Trióját. Saját bevallása szerint sokkal rövidebb idő alatt befejezte, mint eltervezte – csak azért, hogy minél előbb bevonulhasson. Más zeneszerzők kezdetben támogatták a háború gondolatát, aztán meglátták, mennyire borzalmas. Ilyen volt Elgar is, aki a „pálfordulás” hatására írta az Une voix dans le désert című művét. Bartók Béla Ravel ellenpontja volt, ő az első pillanattól elutasította az egészet, sőt az ezzel kapcsolatos szorongásait bele is írta a Vonósnégyese harmadik tételébe.

A hangversenyeken a harmincas generáció krémje lép fel. Van köztük sokszoros versenygyőztes: a mezzoszoprán Vörös Szilvia, Balog József zongorista és Zalai Antal hegedűművész. Többen a Zeneakadémia fiatal tanárai: Fülei Balázs, a kamarazenei tanszék vezetője, ott tanít Fehérvári Zoltán, Pintér Dávid hegedűt oktat, Bársony Péter brácsát, hogy csak néhányat említsünk azok közül a művészek közül, akik színpadra lépnek a két nap során. Nem könnyű egyeztetni, de egy éve így készül minden közreműködő, a Budapesti Tavaszi Fesztivál és a négy koncert már régóta biztos pont mindenki naptárában.

Beszélgetünk arról is, mennyire népszerű műfaj a kamarazene. Szerencsére vannak együttesek és nagyon jó nyári fesztiválok, például a Kaposfest vagy a budapesti Fesztiválakadémia, ugyanakkor Zétényi Tamás arra is kitér, hogy kifejezetten kevés az olyan együttes, amely annyi időt és energiát fordítana a kamarazenélésre, amennyit a műfaj megérdemelne. Nemcsak azért, mert képtelenség megélni belőle – mert tényleg az –, de az elszántságot sem igazán érezni. Mindez azért fura, mert mindenki ezt szereti csinálni leginkább, annyira otthonos ez a forma.

A nézőknél sincs eléggé reflektorfényben a kamarazene. Az aktív zenelátogató közönséget sem mindig lehet megszólítani ezzel. Pedig sokkal személyesebb, hiszen arca van annak a négy muzsikusnak a színpadon. Sokkal könnyebb azonosulni velük, mint egy hatalmas, „arctalan” szimfonikus zenekarral, ahol leginkább a karmester és az ő egyénisége dominálja a hangzást. A kamarazene esetében a négy egyéniség egyenrangú. Másodpercről másodperce változó kölcsönhatásukból születik minden.

Szerző: Szemere Katalin

Tündérmese és tévéshow - mindenkiben ott fortyog a képmutatás

Mit tehet az a szerbiai cigány, aki nem érzi magát biztonságban, de már máshol nem kap menekült státuszt? Mit jelent ma romának lenni Európában? És tényleg rasszizmus-mentesen gondolkodnak azok, akik ezt gondolják magukról? Ezekre a kérdéseket hozza fel a Vándorlásra születve… (Journey / DROM) című nemzetközi előadás, ami áprilisban látható először Budapesten. A produkcióról az egyik magyar alkotó-előadó, Horváth Kristóf Színész Bob mesélt.

A Vándorlásra születve… témája a Szerbiából Németországba menekülő cigányok története. Ez nem merengés a múltban, hanem jelenlegi valóságos probléma. Mert bár nincs háború Szerbiában, a rasszizmus olyan erős, hogy menekülésre készteti a romákat, ám Szerbiát biztonságos országnak minősítették, így nem jár már nekik a menekült jogi státusz. Hogy lenne biztonságos – kérdezik –, mikor ledózerolják a cigánytelepeket? Hamis ígéretekkel kiköltöztetik őket, és nem kapnak mást, csak néhány konténert, ahova nem férnek be.

17_04_12_va_ndorla_sra_szu_letve_the_journey_drom_c_nihad_nino_pus_ija.jpg

Vándorlásra születve…The Journey DROM – Fotó © Nihad Nino Pušija

Az előadás alapja valódi interjúk és személyes élmények sorozata, az alkotói csapatban is jó páran vannak-voltak, akik ezeket átélték. Például egyikük, Slavisa, aki csak a projekt első részében tartott velük. Ő Dánián keresztül, mocsáron átkelve érkezett Németországba úgy, hogy egy koszovói útközben majdnem megölte.

A szerb-német-magyar produkció egyhetes workshoppal indult egy éve, amelyet összefűztek azzal, hogy részt vettek a berlini nemzetközi romanapon. Komoly öntudatra ébredés volt ez a színész-slammer-tanár Horváth Kristófnak. Sokat tanult arról, hogy néz ki ott egy akció. Fantasztikusnak tartotta a megemlékezéseket, ahol az állami vezetők, politikusok öltönyben feszítve megemlékeztek azokról a cigányemberekről, akiket a nemzeti szocialisták megöltek, majd a tettüket nyilvánosan elutasították. Impozánsnak látta a roma memorialt, illetve a nagy falat az áldozatok nevével bevésve.

Színész Bob - Európa Csendes 

Az első tíz nap munkáját a berlini Maxim Gorkiban, a menő aktivista színházban mutatták be. Aztán újvidéki egy hét jött, majd megint Berlin, de már egy hónapra. A kőkemény próbák nagyon határozott előadást hoztak össze, ez látható majd április 12-én az Átrium Film-Színházban a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében.

A produkciónak nincs se írója, se rendezője, ez egy kollaboratív színház – mondja Kristóf, akit az egyik koprodukciós partner, a Pro Progressione Nonprofit Kft. vezetője, Petrányi Barna hívott be. Tudta ugyanis, hogy beszél angolul, és édesanyja révén félig roma. Ebben a produkcióban mindenki egyenrangú alkotótárs volt, ami egyrészt izgalmas, ugyanakkor iszonyatos káoszt is jelentett. Fantasztikus egyéniségek, akik folyamatosan egymás torkának estek, érveltek, vitatkoztak, saját szempontjaikat villantották fel. Hangos volt minden pillanatuk, a berlini magyar intézetbeli próbáikon az intézet munkatársai szabályosan azt hitték, hogy ölik egymást, pedig csak készültek az előadásra.

gorki_journey_drom_hochformat.jpg

Vándorlásra születve… (Journey / DROM) – Fotó © Maxim Gorki, Berlin

A legmegrázóbb mondat a próbafolyamat alatt a koszovói aktivista Hamze szájából csúszott ki, aki menekülttáborban élt 7-14 éves kora között, és már jó ideje német állampolgár: „azt akarom mondani a németeknek: csinálj gyereket egy cigánynak, mert megmented az életét.” Ez a tapasztalatának az esszenciája, azt érzi, nincs más megoldás. A mondatból született rapjüket a pici, törékeny Mihaela adja elő, a román feminista cigánylány, aki nemcsak a női- és az emberi jogok aktivistája, hanem az antirasszizmus harcos hercegnője is.  Szó szerint semmitől nem retten meg. Ő deklarálta azt is: a cigány nem lehet rasszista. Amint megszületik, a rendszer alsó felébe kerül, akit kihasználnak – a szándékán kívül. Mihaela ezt úgy fogalmazta meg, hogy a „fehérek” is szándékukon kívül a rendszernek haszonélvezői, hiszen velük sosem történik meg, hogy a bőrszínük, a származásuk miatt nem kapják meg a munkát vagy az albérletet.

Az előadásnak két verziója volt, persze a cél mindkettőben az volt, elmondják, mit gondolnak erről a helyzetről, az aktivizmusról, a rasszizmusról, a romákról és nem romákról. Az elsőben, a munkabemutatón a történetek kétféle vetületét vázolták: tündérmeseként aposztrofált történeteket a nem romáktól, amelyeknek valóságos tükörképét roma színész mesélte el, és a két sztorit ütköztették. A hosszú próbaidőszak után a végleges produkció tévéshow-keretet kapott. Megpróbálnak előadni egy showt, ahol rend van és fegyelem. A rendszer képmutatását beszólások a nézőtérről, egyre több ellentmondás, vita árnyékolja, és az egész káosszá esik szét, összeomláshoz vezet. A néző meg kapkodja a fejét, nem tudja, mi ebből a színház. Hát minden. Improvizációból felépített, rögzített produkció.

A Tudás 6alom című projekt

Ez az előadás nyilván nem a rasszistáknak készül, be sem tennék ide a lábukat – mondja Kristóf. Ők inkább azt célozták meg, hogy a „saját embereknek”, a magukat rasszizmus-mentesnek vallóknak meg az emberi jogi aktivistáknak felmutassák, hogy bennük is él a faji megkülönböztetés. Hogy a politikai korrektség dacára mindenkiben ott fortyog a képmutatás. Példát is hoz erre: a nagy sikert aratott Tudás 6alom című projektjét, amelyben arra buzdítják a cigány fiatalokat, az eszükkel, a tanulással, a műveltségükkel akarjanak imponálni, ne a bicskájukkal vagy a bunkósággal. Kristóf szerint, ha valaki bólogat arra a sorára, hogy „ha választanod kell, olvasás vagy evés, válaszd az olvasást, megszűnik az éhezés” már bele is esett a csapdába, hiszen sokkal inkább ez kellene, hogy legyen a reakció: „normális vagy?! Egyen is és olvasson is, és én majd segítek neki.” 

Szerző: Szemere Katalin

Japán dalokat hoz a tavaszi szél

Meláth Andrea operaénekesnő fedezte fel 2010-ben egy japán egyetemen Imai Ayane-t, aki nem sokkal később Magyarországra költözött, és itt folytatta tanulmányait. Sorra nyeri a díjakat, a budapesti közönség már több operában is láthatta, április 10-én pedig első szólókoncertjén a Pesti Vigadóban énekel majd Liszt- és Kodály-darabokat, valamint tavaszias japán dalokat. A hat éve Magyarországon élő operaénekesnővel beszélgettünk.

Szorgalmat, hálát, kitartást és lelkesedést tükröznek a szavai és mozdulatai: Imai Ayane élete nagy lehetőségének tartja, hogy Magyarországra költözhetett, ahol elmondása szerint az emberek nyitottan állnak hozzá. Mindezt gyönyörű magyar kiejtéssel meséli, és a szavakat sem kell sokáig keresnie – ha pedig mégsem találna rá egy-egy kifejezésre, átvált angolra, és úgy folytatjuk a beszélgetést.

• Számomra csak most derült ki, hogy folyékonyan beszélsz magyarul, így adja magát a kérdés: beszélni vagy énekelni tanultál meg először magyarul?

Párhuzamosan történt a kettő, egymást erősítették. A dalok mellett tanultam opera- és operettáriákat (többek közt a Csárdáskirálynőből és a János vitézből), amiket versenyeken és koncerteken is énekeltem. Előfordul, hogy német vagy francia dalokat adok elő, de a magyar darabok jobban mennek, mert sokkal többet értek a szövegekből – persze így sem mindent.

Kálmán Imre "A Csárdáskirálynő" Silvia dala

• Miért döntöttél úgy hat évvel ezelőtt, hogy Magyarországra költözöl?

Meláth Andrea professzor 2010-ben a szapporói egyetemre látogatott egy mesterkurzusra. Itt találkoztunk, ő hívott Magyarországra, én pedig igent mondtam, és azóta sem bántam meg. Mindig is szerettem volna külföldön tanulni. Az első évemet a Pécsi Tudományegyetemen végeztem, utána pedig átkerültem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, ahol az operaénekes mesterszakot befejezhettem.

• Milyen nehézségekkel szembesülsz Budapesten élő fiatal japán énekesnőként?

Az elején minden nagyon új volt. Meg kellett küzdenem a nyelvi különbségekkel, és az éneklést is máshogy tanítják. Japánban viszont nincsenek operaházak, mint Európában. Színházak fogadják be az operaelőadásokat, ezért közel sincs annyi lehetőség énekesként operában szerepelni. Szerencsésnek tartom magam, mert mostanra sikerült kialakítanom egy olyan környezetet, ahol sokan szeretnek, segítenek engem, ezért rendszeresen kapok koncertfelkéréseket.

• Mit szeretnél megtartani a japán hagyományokból?

A japán emberek általában nagyon szorgalmasak, sőt néha túlzottan is. Néha érzem ezeket a vonásokat magamon, de sok mindenben változtam: lazábban és könnyedebben állok hozzá a feladatokhoz.

17_04_10_ayane_imai.jpg

Ayane Imai

• Mivel készülsz a jövő heti koncertre?

Liszt Ferenc és Kodály Zoltán szerzeményeket, valamint japán dalokat fogok énekelni. A program része Kodálytól A csitári hegyek alatt, ami az első magyar dal volt, amit megtanultam, és a Nausikaa, amivel tavaly a Zeneakadémia énekversenyén Kodály-díjat nyertem. A japán darabok, amiket énekelni fogok, tavaszi témára íródtak. Sok japán dalt tanultam még otthon, és végre bemutathatom ezeket a magyar közönségnek is. A magyar és a japán zene sok mindenben hasonlít: van egyfajta szomorkás hangulat, ami mindkettőre jellemző.

• Kik azok a magyar zeneszerzők, akik nagy hatással vannak rád?

Kodály és Liszt közel áll hozzám, de nagyon hamar elkezdtem kortársakkal is foglalkozni. Eötvös Péter Lady Sarashina operájában három évvel ezelőtt főszerepet énekelhettem. A kifejezésmód nagyon más, mint a klasszikus operákban. A klasszikus zenében az érzelmeket zenével és szavakkal ábrázoljuk, a kortársaknál ezzel szemben sokféle módon be tudjuk mutatni a kifejezésvilágot a közönségnek. A sírás és a nevetés is a kotta része, így a közönség közelebb kerülhet a történésekhez. Ettől függetlenül a klasszikus zene az alapja mindennek. Gyerekkoromban tanultam balettozni, ahol szintén hasonló a helyzet: először el kell sajátítani a klasszikus alapokat, utána lehet továbblépni a kortárs táncra.

• Miért az éneklés mellett döntöttél, ha a balett végigkísérte a gyerekkorodat?

A klasszikus balett nagyon költséges volt, többek közt ezért is álltam át az éneklésre. De már gyerekkoromban is állandóan énekeltem: a kocsiban, a házban, mindenhol. Öt éves voltam, amikor anyukámat felkérték, hogy lépjen fel egy barátnője esküvőjén. Az esküvő napján elkezdtem kérlelni, hogy én is énekelhessek. Kiálltam a vendégek elé, és elkezdtem énekelni – anélkül, hogy kicsit is izgultam volna.

• Mi maradt meg ebből a gyerekkori felszabadultságból, ha kilépsz a színpadra?

A színfalak mögött általában nagyon ideges vagyok, de ha fellépek a színpadra, a zenekar elkezdi a hangolást, és megszólaltatom az első hangot, onnantól kezdve eltűnnek az aggodalmak. Mindig van bennem egy kis félelem, de eközben bízom is magamban, ami elengedhetetlen az előadóművészeknél. Ha énekórán vagyok a tanárral, vagy önmagamban gyakorlok, csak a hangokra tudok koncentrálni, minden más megszűnik létezni. Ha rossz hírt kapok, akkor is elfelejtem az éneklés idejére. A szívem felfrissül, és megtelik örömmel, ha énekelhetek.

• Mit néznél meg a Tavaszi Fesztiválon?

Már megvettem a jegyet a berlini Komische Oper Varázsfuvola előadására. Amikor mesterszakos voltam a Zeneakadémián, elmentünk egy tanulmányútra Berlinbe, a Komische Oper Fesztiválra. Soha nem fogom elfelejteni az első Komische Oper előadásokat, amiket akkor láttam: egyszerre volt sokkoló és nagyon izgalmas. A Varázsfuvola is műsoron volt, de elfogytak a jegyek, és egyedül ezt az előadást nem tudtuk megnézni. Most végre bepótolhatom.

• Mire figyelsz egy operaelőadáson, ha nézőként vagy jelen?

A legfontosabb az energia, ami átjön a színpadról. Amikor nagy energiájú darabokat nézek, akkor én is elfáradok a feszített koncentráció miatt. Az idő ilyenkor megszűnik létezni. Ha megáll az energiaáramlás, én is leengedek. Az energiák nagyon fontosak, nemcsak az operaelőadásokon, hanem minden koncerten.

Szerző: Szakszon Réka

„Bármi váratlan megtörténhet”

Kasza Emesével, a MEI KAWA tervezőjével, a Recirquel Újcirkusz Társulat új produkciójának jelmeztervezőjével a kulisszák mögött

Hatalmas, virágokkal borított úszósapka. Öregített csipke. Egy varázslatos bohócelőadás meghökkentő kellékei és ruhadarabjai. A Recirquel Újcirkusz Társulat vadonatúj Adieu! című előadásának bemutatójára készülve, a jelmeztervezővel együtt lestünk be a varroda és a színpad kulisszái mögé.

12640397_999012470163974_4239817617775156053_o.jpg

Kasza Emese – Fotó © MEI KAWA

„Bárcsak lenne még egy fél év a bemutatóig, hogy még sokáig lehessen foglalkozni ezzel a szép történettel” - sóhajt Kasza Emese, a MEI KAWA tervezője a FLATLAB concept store-ban. Emese saját márkájának darabjait itt lehet megvásárolni és innen indulunk az első olyan összpróbára, ahol az Adieu! című produkció szereplői már az előadáshoz tervezett kosztümöket viselik. “Ez még bőven nem a főpróba, az majd a bemutató előtt lesz, néhány hét múlva. De mivel a jelmeztervezésnél egészen más szempontoknak kell megfelelni, mint a klasszikus divattervezésnél, ezért a jelmezek ugyanúgy próbálnak, mint a darabban szereplő művészek. Ki kell derülnie ugyanis, hogy a kosztümök éles helyzetben, a színpadon is működnek-e.” Ha az ember divattervező, akkor nem kell feltétlenül arra figyelnie, hogy a kreációi akkor is megállják a helyüket, ha a viselőjük éppen felmászik a csillárra és onnan fejjel lefelé lóg, mint egy inga, majd spárgával és tigrisbukfenccel tarkított mozdulatsorral lerepül róla. Ha viszont artistáknak és egy színházi, újcirkuszi bemutatóhoz tervez, akkor – akárcsak a szereplőkkel – bármi váratlan megtörténhet.
17_04_18-19_adieu_ezt_hasznaljuk.jpg

Az Adieu! plakátja

A színpadra vitt történet minden résztvevő alkotónak kihívásokkal teli. A tervezőnek évtizedeket kell átjárnia és megmutatnia, a harmincas, húszas és tízes évek divatja és életérzése, trendjei és szerelmei térnek vissza a darabban, ráadásul visszafelé lépegetünk az időben. A FLATLAB concept store műhelyében látott fodros és feltűnő úszósapkáról először azt hittem, hogy a termékválaszték része, a PRADA korábbi kollekciójában is láttam már hasonlót, de a Gellért fürdő egészségtől kicsattanó, bőven nyolcvan fölötti budai asszonyságai is hasonlóban úszkálnak a hullámfürdőben. Egyébként Miuccia Prada köztudottan rendszeresen inspirálódik a közép-kelet európai vizuális világból és kultúrkincsből. Emese hatalmas virágokkal borította be az alapból feltűnő fodros úszósapkákat, értelemszerűen a színpadi közegnek megfelelően gondolva tovább a boldog békeidők egyik jellemző kiegészítőjét.1601032_641311462600745_2073873206_n.jpg

A Flatlab lakásműhely – Fotó © MEI KAWA

A következő állomásunk a varroda, ahonnan telefon érkezik, hogy indulhatunk a jelmezekért, mire odaérünk el is készülnek valószínűleg. Emese máshol varrat akkor, ha a saját kollekcióját készítteti, és máshol akkor, ha kosztümöt és jelmezt tervez. “Egészen másképpen kell hozzányúlni nem csak a tervezéshez, hanem a megvalósításhoz is.” Mivel strapabíró „munkaruhákról” van szó, nem mindegy hogy hol és milyen eszközökkel készülnek és az sem, hogy mikorra készülnek el. „Az alkotói folyamat minden szinten felfokozott. A varrodában, a tervezőasztalon, a színpadon és a díszletek mögött egyaránt.”

img_3592.jpg

MEI KAWA varroda – Fotó © Szűcs Péter

A varrodába megérkezve a minden kreatív embernek ismerős üzenet fogad a falon: “még nincs teljesen kész, de már elkezdtük”! Ennek szellemében a varrodában is várunk egy kicsit, de így legalább van idő alaposan megnézni a vázlatokat is. “A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy gyorsan és többször át kell öltözni a színpadon a szereplőknek. Az évtizedről évtizedre ugrálás könnyebben megoldható. A főszereplő páros egyik fele pótfenékkel tűnik majd idősebbnek a koránál, de a jelmezek összeállításánál is volt egy munkafázis, amikor a kosztümöket, a már elkészült ruhadarabokat, például a csipkét kellett színezéssel öregíteni.” A folyamat precíz és aprólékos, Emese minden árnyalatnál kapott egy fotót a mobilján, ő pedig instrukciókat adott a további fokozatokat illetően, hogy tökéletes legyen a „múltbeli” szín. Végül a kész jelmezeket felmarkolva a próbaterembe rohanunk tovább, ahol nemcsak a rendező-társulatvezető, Vági Bence, de a szereplők, Lakatos Leonetta és Pintér Áron is izgatottan várják az első jelmezes összpróbát.

img_3587.jpg

Fotó © Szűcs Péter

A próbateremben bohém könnyedség és alkotói feszültség keveredik. Mindenki másként dolgozza föl a közelgő premier előtti „félkész” pillanatokat. A kosztümöket meglátva van, aki örömében ugrándozni kezd - csupa tiszta, csillogó gyermeklelkű művész és a rácsodálkozás őszinte öröme. Emese a rendező, a díszlettervező és a hangosító mellett ugyanúgy jegyzetel a nézőtéren a próba közben. “Van, amikor itt szembesülünk vele, hogy nem működik az, amit az ember a tervezőasztalon megálmodott.” Az átöltözések ideje mellett az is most derül ki, hogy van-e idő a színpadon levetett vagy felkapott darabokat kigombolni, begombolni, hogy hogyan működnek a ruhák az elképesztő akrobatikus mozdulatok, a tánc, az esés, a csilláron lógás vagy térden csúszás esetén. Van azért próbaruha is persze, a kosztümnek az előadáson csillognia kell. Az első összpróbán azt látom, hogy minden benne résztvevő alkotó - és annak asszisztense - hozzáad a produkcióhoz. Jó látni, hogy a spontán születő pillanatok bele akár is épülhetnek a darabba.

guy_1.jpg

Fotó © Imgur

Emese szerepe a történetben több, mint jelmeztervező, már-már alkotótárs. “Sok beszélgetés előzi meg a közös munkát, ami azért is tud jól működni, mert egy már kipróbált alkotócsapatról van szó. Olyan ez, mint amikor összefogom valamelyik kollekcióm kampányfotózását. A sminkes, a fotós, a modell, mindenki egy szépen és alaposan kidolgozott koncepcióhoz rakja hozzá azt, ami az ő területe. Az újcirkusznál a rendező víziója valósul meg, a kampányfotózásnál és a tervezésnél az enyém. Inspiráció pedig akárhonnan jöhet, csak észre kell venni. Nekem a legutóbbi inspirációs forrás a philadelphiai szellőztető bácsi volt. Körbefutott a neten, de sok művészt is megihletett már, ahogy egy idős úr egy szellőzőrácson állva hűsölt hosszasan. Engem a szabadsága fogott meg. Az, hogy azt csinál, amit csak akar, ott ahol és annyi ideig, ameddig csak jólesik neki. Így érdemes alkotni. Szabadon, kötöttségek nélkül. Persze egy végiggondolt vezérelv mentén. Jó belefeledkezni, jó benne lenni egy összművészeti produkcióban.”

Szerző: Szűcs Péter

Mehr Licht!

A háromszoros Oscar-díjas operatőr, Vittorio Storaro és a fény

Goethe utolsó szavait lassan két évszázada értelmezgetjük. Legfőként azt próbáljuk magyarázni, hogy a „Több fényt!” mondat a Goethe szobájában vagy az emberi fejekben lévő világosság szaporítását szorgalmazza-e. A világhírű operatőr, Vittorio Storaro Goethe színelméletének követője, de amikor kevesli a fényt, elég egyértelműen beszél. Úgy látja, hogy a digitális film korának filmcsinálói gyorsabban dolgoznak, de kevésbé figyelnek a megfelelő fények megteremtésére. És ezt ne tekintsük generációs nyafogásnak! Storaro már 1983-ban tesztelte a digitális kamerákat, és semmi kifogása ellenük, használja őket. Ő a világításról beszél. Elég világosan. Nem gondolja ugyanis, hogy az operatőr, a „fényíró” felcserélhető lenne a fotográfussal. Nem arról beszél, hogy a filmkép legyen olyan, mint a fotográfia, hanem arról, hogy a filmen a világítás több mint a kamera előtti látvány rögzítéséhez elengedhetetlenül szükséges fény.

018_tango.jpg

Részlet Bertolucci Utolsó tangó Párizsban című filmjéből

Storaro operatőri pályája a hatvanas években kezdődött, amikor a vásznon mozgolódó képek még többnyire fekete-fehérek voltak. Bár kezdetben úgy tűnt – és a kifinomult filmtudorok így is gondolták -, hogy a színes film csupán attrakció, a hatvanas évek filmcsinálói felismerték, hogy új nyelv. És elkezdték beszélni. (1992-ben Storaro egy dokumentumfilmet is készített erről.)

Operatőrnek lenni különös mesterség: bármilyen jó lehetsz, szolgálnod kell a filmet. El kell fogadnod a rendező döntéseit. És mivel az operatőr referenciái maguk az elkészült filmek, egyáltalán nem mindegy milyen rendezőkkel hozza össze őket a sorsuk. Így aztán Vittorio Storaro kiválósága sem ítélhető meg Bertolucci, Coppola, Carlos Saura, Warren Beatty vagy Woody Allen nélkül. Igaz, az évek során a rendező-operatőr párosok gondolkodása szinkronba kerül. Félszavakból is megértik egymást. És ennek a jelentőségét hiba lenne alábecsülni. Nagyon komoly bizalmi viszony. Gondoljunk csak bele, hogy a nyolcvanas évekig a rendező csak akkor látta a felvett képet, amikor a forgatás után levetítették a musztert. Csakhogy addigra a stáb már a következő helyszínen, más díszletben dolgozott…

30-woody-allen-and-vittorio-storaro-with-sony-f65-storaro.jpg

Woody Allen és Vittorio Storaro egy Sony F65 kamerával Fotó: Sabrina Lantos © Gravier Productions, Inc

Storaronak eddig háromszor nyújtották át az Oscar-díjat. 1980-ban az Apokalipszis most, 1982-ben a Vörösök, 1988-ban pedig Az utolsó császár operatőri munkájáért. Amúgy meg Warren Beatty és Bertolucci a nyertesek, Coppola a jelöltek között volt ugyanezen filmekért különféle kategóriákban. Rendező és operatőr együtt sír és nevet. Elég ritka az az eset, amikor egy érdektelen film operatőrének a cipőjéből pezsgőznek.

Az Apokalipszis most című film előzetese

Amikor Storaro az operatőri munkáról beszél, egy nagy művészt hallhatsz, aki szerteágazó forrásokból merít inspirációt. Emlékszel még a Francis Bacon-képre az Utolsó tangóból? Megfordult a fejedben, hogy Burn Hogarth Tarzan képregénye inspirálta az Apokalipszis most egyes jeleneteinél? És a Huszadik századról már ne is beszéljünk, mert ott az egyes fejezetek tájképekre, filmekre, zenére utalnak vissza. Szóval az operatőr valamiféle emelkedett lelkű „fényíró”. Csakhogy operatőrnek lenni technikai sport is. A vezető operatőrt nagyon komoly csapat szolgálja ki. És bár a fotósok szívesen ragadják meg azt a pillanatot, amikor az operatőr éppen a kamera keresőjébe pillant, ez a pillanat nem feltétlenül jellemző. Az operatőr alá tartozik ugyanis minden/mindenki, ami/aki a kamerával és a világosítással kapcsolatos. Nagyon komoly tervezés, előkészítés, próba. És a végén talán a vezető operatőr nem is áll a kamera mögé, mert ezt a munkát a különféle kamerakezelők végzik. És amikor épp nem forog a film, az operatőrnek állandóan tanulnia kell, mert változnak a kamerák, az optikák, a képfeldolgozó szoftverek, az utómunka eszközei, meg-megújul a világítástechnika, a kameramozgató szerkezetek. Hosszú. De talán nem baj, ha Vittorio Storaro képeit nézve akár még ez is megfordul a fejedben. Meg az is, hogy érdemes lenne újranézni a filmjeit.

Szerző: Réz András, filmesztéta

Hová van elrejtve a hangszóró a testében?

Budapesti interjú a világhírű dél-afrikai operaénekesnővel, Pumeza Matshikizával

Rendhagyó találkozás indította el a dél-afrikai operaénekesnőt a siker felé vezető úton: gyerekként a rádióban meghallott egy részletet a Figaro házasságából, és úgy döntött, az éneklés felé fordul. Hasonlóan maradandó zenei élményben lehet része a budapesti közönségnek szombat este: Pumeza Matshikiza a Zeneakadémián ad koncertet.

17_04_01_pumeza_001_c_decca_simon_fowler.png

Bájos, kíváncsi, nyitott és vidám – a fiatal dél-afrikai szopránt különleges atmoszféra veszi körül: egyszerű, fekete ruhájában is sugárzik belőle az elegancia, miközben nem jellemző rá a dívák távolságtartása. Pumeza Matshikizával érkezése után és szombati koncertje előtt, a Budapesti Tavaszi Fesztivál első napján találkoztunk.

„Most vagyok először Magyarországon. Nem lesz sok időm, de mindent meg fogok tenni, hogy kapjak egy első benyomást Budapestről. Lehet, hogy ma már nem fog beleférni, de holnap délelőtt mindenképp szeretnék körbenézni a városban” – kezdi az énekesnő, majd hozzáteszi, hogy a napsütésnek kifejezetten örül, mivel Németországban, ahol a Stuttgarti Opera tagjaként négy éve énekel, még nem köszöntött be a tavasz.

Az elmúlt napokban sok magyar zenét hallgatott YouTube-on, megszerette a népdalokat és a hangzásvilágot: „van valami mély érzésvilág és lelkiség a magyar dalokban”.

Pumeza Matshikiza szombati koncertjét az Óbudai Danubia Zenekarral együtt állította össze. A 2016 tavaszán kiadott árialemezén található számokból hallhatunk majd ízelítőt, de Mozart, Puccini és Dvořák darabjain túl további különlegességekkel is készül: „a közönségnek a legérdekesebbek talán az afrikai dalok lesznek, hiszen az anyanyelvemen éneklem őket. A különleges klikkelő hang is felbukkan majd, amihez a magyar közönség nincs hozzászokva” – meséli a világhírű szoprán. „Ezeket a számokat Miriam Makeba tette híressé. Van olyan köztük, ami filmek betétdalaként is hallható, ezért valakinek lehet, hogy ismerősek lesznek a dallamok.

A fiatal dél-afrikai énekesnő hosszú utat járt be, amíg eljutott a világ legnagyobb operaházainak színpadáig. Az apartheid idején felnőtt kislány először iskolai, majd templomi kórusokban énekelt. Egyik nap véletlenül kapcsolt át egy rádióadóra, ahol (mint később kiderült) Edith Mathist hallotta énekelni a Figaro házassága Cherubinójaként. Többek közt ez a „találkozás” és a hangok világában való elmélyülés motiválta, hogy egy fokvárosi konzervatóriumba jelentkezzen. Miután elvégezte az iskolát, a londoni Royal College of Musicban folytatta tanulmányait. 2011 óta a Stuttgarti Operaház tagja,  ahol többek között Mimì (Bohémélet), Susanna (Figaro házassága), Zerlina (Don Giovanni) és Pamina (A varázsfuvola) szerepét alakította, de énekelt már a milánói Scalaban is.

Rómában az Accademia Nazionale di Santa Cecilia Zenekarral lépett fel, és világpremierként énekelte Luca Francesconi Kenyér, víz, só című, Nelson Mandela-beszédekből összeállított oratóriumát. „A színpadon nem annyira Mandela szemszögéből tekintettem a helyzetre, sokkal inkább az ebben az időben élő emberek jártak a fejemben, akik megtestesítik azt a gyötrelmet, ami történt” – mondja el az énekesnő a fellépés alatt benne zajló lelki folyamatokról.

A nehéz körülmények közt felnőtt énekesnő nem felejti el, honnan indult. Rendszeresen hazajár, és meglátogatja a Fokváros közelében élő családját. És mi az, ami ugyanúgy az élete részét képezi, mint gyerekkorában? „A zene szeretete, a kíváncsiság, a hang fejlődési útjának végigkövetése, az új dolgok felfedezése mindvégig állandó elemek voltak a karrierem során. Jó érezni, hogy ugyanaz az ember vagyok, mint korábban, csak a hangom változott.”

Pumeza Matshikiza esetében a hang változása nemcsak a hangterjedelem növekedését és az énekhang minőségi változását jelenti, hanem ennél sokkal többet. Ahogy ismertebb lesz, úgy egyre messzebbre „ér el a hangja”, vagyis aktívan tudja alakítani a környezetét, és sokat segít többek közt a nála fiatalabb tehetségek felkarolásában. „Gyakran járok vissza Dél-Afrikába. Emellett rendszeresen hívok meg fiatal tehetségeket a koncertjeimre, hogy megismerjék őket az emberek. Nekik ez erőt adhat a jövőben, és új kapukat nyithat.”

Az énekesnő a fiatal tehetségek felkarolása mellett hasonlóan fontosnak tartja, hogy a gyerekekig is elérjen a hangja. Rendszeresen látogat el iskolákba. „Nem az az elsődleges cél, hogy a gyerekekből komolyzenészek legyenek, de ha megadjuk nekik ezt az élményt, még az is lehet, hogy viszontlátjuk őket a közönségünk soraiban. Fontos, hogy a gyerekeket korán megtanítsuk a zene olvasására és írására ugyanúgy, ahogy a könyvek olvasására és az írásra megtanítottak minket kiskorunkban” – mesél nagy átéléssel a zenei nevelés fontosságáról Matshikiza.

2015_09_04_pumeza-matshikiza_1280x720_0.jpg

Fotó © Decca / Simon Fowler

A gyerekek pedig kíváncsiak, majd kiesnek a padokból, ahogy jelentkeznek, hogy feltehessék a kérdéseiket. „Egyszer egy kisfiú megkérdezte tőlem, hogy hová van elrejtve a hangszóró a testemben. Nem értette, hogy tud valaki ennyire hangosan énekelni” – eleveníti fel a maradandó élményt az énekesnő nevetve. „Elmeséltem neki, hogy az operaénekeseknek sokat kell gyakorolni, hogy ezeket a hangokat ki tudják énekelni.”

Végül az opera jövőjéről és jelentőségéről beszélgetve Pumeza Matshikiza arról mesél, hogy a művészetbe sok fontos részlet szivárog be az adott korszak történelméből és társadalmi berendezkedéséből. „Akár fikció, akár valóság, az alkotók az inspirációjukat a körülöttük zajló eseményekből kapják. Így az opera és a művészet egy kiemelt eszköz arra, hogy az információkat a jövő generációi számára továbbadhassuk.”

Szerző: Szakszon Réka

 

„Keresem a kihívásokat”

Interjú Báll Dávid zongoraművésszel

Zenetörténeti különlegességgel készül a Budapesti Tavaszi Fesztiválra Báll Dávid zongoraművész: Debussy Prelűdök című műsorsorozatának első és második kötetét ritkán játsszák egyszerre, most mégis egy este során hallhatja a közönség a remekművet a Budapest Music Center (BMC) koncerttermében. A darabon túl Báll Dáviddal beszélgettünk arról is, milyen élmények kötik a tanításhoz, miért lesz kihívás a Budapesti Fesztiválzenekarral készülő európai turné, valamint a Kocsis Zoltánnal való kapcsolata is szóba került.

17_04_14_ball_david_c_nagy_attila.jpg

Báll Dávid  Fotó @ Nagy Attila

Miért Debussy-vel érkezel a Tavaszi Fesztiválra?

Eddigi pályafutásom során nem játszottam sok Debussy-darabot. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy mélyebben beleássam magam. Ezért is örültem, hogy a BMC befogadta ezt a koncertötletet, és a Tavaszi Fesztivál keretében bekerülhetett a műsorba.

Úgy hallottam, szeretsz olyan műveket választani, amelyekben van kihívás…

Azokat a darabokat szokták fókuszon kívülre helyezni, amik túl nehezek, vagy nem állnak annyira közel az előadókhoz. Én viszont tudatosan keresem azokat, amik technikailag és zeneileg is különösen fejlesztenek. Debussy prelűdjei esetében a legnagyobb nehézséget a huszonnégy darab egymás után történő eljátszásakor a kis darabok atmoszférájának megtalálása jelenti. Emellett Debussy-ről köztudomású, hogy nagyon aprólékos munkát és felkészülést igényel az előadó részéről.

A Prelűdök zenetörténeti jelentőségük mellett átfogó képet adnak arról a korszakról, amelyben születtek. Hogy köthető ez a ciklus más művészeti ágakhoz?

Az impresszionisták esetében különösen jellemző, hogy a képzőművészethez és az irodalomhoz nagyon szorosan kötődnek. Debussy prelűdjei közül több is képzőművészeti ihletésű, festmény alapján keletkezett, de van olyan darab is, ami a misztikumhoz és a mondavilághoz nyúl vissza.

Segíthet a felkészülésnél, ha megkeresed a festményt vagy mondát, ami alapján a darab született?

Ezek a kapcsolódások inkább érdekességként fontosak. Attól egy hang nem viszonyul másként egy másik hanghoz, hogy tudom, mi az inspiráció forrása. Szükségszerűnek tartom ismerni a hátterét egy-egy darabnak, de szerintem az előadói megközelítést ez nem befolyásolja.

ball_david_16.jpg

Báll Dávid  Fotó @ Nagy Attila

Nagymaroson tavaly októberben diákok és érdeklődők számára adtál egy koncertet, ahol többek közt Debussy-darabokat is játszottál, és mellette röviden meséltél a művek zenetörténeti háttérről. Mennyiben segíti a befogadást az átkötő magyarázat?

A kapaszkodók sokat adhatnak a komolyzenében kevésbé jártas közönségnek. Minden esetben, még akár Mozartnál is hasznos, ha beszélek a darabokról, és néhány témát bemutatok. Debussy zenéje bizonyos esetekben talán kicsit nehezebben érthető a laikus közönségnek, ezért különösen fontos lehet a kommentár. A Prelűdök esetében is vannak olyan darabok, amelyek nem feltétlenül érthetőek első hallásra egy nem képzett fülnek. Sokat számít az is, hogy a közönség tudja, mi a címe a darabnak. Az Óegyiptomi halotti urna című prelűdnél például nem valószínű, hogy a szép, lassú zene hallgatása közben bárki is rájönne, hogy egy halotti urnához köthető a téma. A mostani koncerten a BMC-ben nem fogok beszélni, de a darabok címe ismertetve lesz, így elindulhat némi asszociáció.

Báll Dávid koncertje Kocsis Zoltán emlékére (Debussy: La Cathédrale engloutie)

Mit tudsz leszűrni egy koncerten a közönség reakciójából?

A legfontosabb, hogy előadóként érezzük, előadásunkkal milyen hatást gyakorlunk a hallgatóságra, és valóban megszületik-e valami a kezünk alatt. Kocsis Zoltán mondta mindig, hogy ha a nézőtéren zacskó zörög, akkor biztos unalmasan játszunk, és valamit elrontottunk. Azzal ezt azért kiegészíteném, hogy természetesen az sem mindegy, milyen közönségnek játszunk, hiszen egy zeneértő hallgató egy bonyolultabb szövetű kompozíciót is végig tud kísérni figyelmével, míg egy amatőrnek ez már nehézséget okozhat.

Több mint tíz éve tanítasz zongorát, 2013 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatója vagy. Mit tartasz fontosnak átadni a fiatalabb generációknak?

Az évek során az egyik legfontosabb, amit meg kellett tanulnom, hogy nincs olyan, hogy valamire nem száz százalékban készülök fel. Ezt a fajta maximalizmusra törekvést szeretném átadni a tanítványaimnak is. Gyakran tapasztaljuk, hogy a vizsgára is úgy készülnek fel a növendékek, hogy két héttel előtte még nem sikerül eljátszaniuk a darabot tökéletesen. Minden hangról véleményünk kell, hogy legyen, nincs olyan, hogy nem tudjuk, mi hogyan viselkedik az adott kontextusban.

A koncerten ráadásul a stresszhelyzet is nehezítő körülmény.

A stressz és a sors is – vagy ki hogyan nevezi… A legnagyobb terhet az előadóművésznek a kívülről való játék jelenti. Én azon az állásponton vagyok, hogy rögtön meg kell tanulni kívülről egy darabot. Ha nem közvetlenül az agyunkkal tanuljuk meg a művet, hanem megvárjuk, míg a kezünk elsajátítja, rövidzárlat esetén az nem biztos, hogy megment minket. Ez persze jóval keményebb és fárasztóbb munkát jelent az előadónak, de kifizetődik.

Ha már professzorokról és mesterekről beszélünk, említetted Kocsis Zoltánt, akivel többször is játszottál együtt. Mit tanultál tőle, amit magaddal viszel a későbbiek során?

Nem igazán tudok mondani még egy olyan előadót, aki ilyen nagy hatással lett volna rám. Tőle tanultam meg, hogy bátran vállaljam önmagam, és a gondolataimat, valamint, hogy nem kell mindent túlgondolni, sokszor fontosabb az egyszerűség. Hihetetlen magabiztosságot adott, ha vele játszhattam. Először 2009-ben léptünk fel együtt. Akkor úgy mentem ki a színpadra, hogy ha a világ legnagyobb muzsikusa van mellettem, ő választott engem erre a feladatra, együtt dolgoztunk, mi baj történhetne? Olyan ösztönző és motiváló jelenléte volt, amit nem sok ember mondhat el magáról. Emellett önzetlen és segítőkész volt, szárnyakat kaptam mellette. Nagy űr támadt most utána, hogy elment. Megpróbálok felnőni a feladathoz, és tovább ápolni azt, amit ránk hagyott.

20150924_ball_kocsis_001.jpg

Fotó @ Nagy Attila

Májusban indultok a Budapesti Fesztiválzenekarral egy európai turnéra. Ebben mi lesz a legnagyobb kihívás?

Kocsis Zoltán mellett Fischer Iván segített és segít legtöbbet a pályámon. Hatalmas megtiszteltetés és megerősítés számomra, hogy az ország két legjelentősebb muzsikusával dolgozhattam és dolgozhatok rendszeresen, ezáltal hihetetlen élményekkel gazdagodva. A Fesztiválzenekarral sokszor volt már lehetőségem játszani, ami nagy megtiszteltetés és öröm. A mostani turné remek koncertsorozat lesz, hiszen Bartók Béla A fából faragott királyfi, A kékszakállú herceg vára, valamint A csodálatos mandarin című darabjait játsszuk majd. Mind elképesztő művek, és olyan zongoraszólamokat is rejtenek, amelyek kihívásokat állítanak az előadó elé.

A koncertezés és a tanítás mellett remélhetőleg jut időd a műélvezetre is. A Budapesti Tavaszi Fesztivál kínálatából melyik előadást szeretnéd mindenképpen megnézni?

Sok izgalmas műsor lesz, amire kíváncsi vagyok, de különösen remélem, hogy René Jacobs és Ivo Pogorelich koncertjén ott tudok lenni.

Szerző: Szakszon Réka

A Háry János még nincsen készen

Valódi remekmű vagy előadhatatlan daljáték zseniális zenével? Ezen lamentálunk, miközben Kodály Zoltán Háryról Jánosáról olvasunk régi újságokban, műsorfüzetekben, blogokon.

A Háry János-sztori figurái Garay János költeményéből, Az obsitosból bújtak elő. Sokan azon töprengtek, valós személyről mintázták-e a figurát, a magyar Münchausen bárót. Valós vagy sem, a karakter megtetszett Paulini Bélának, aki eredetileg a Nemzeti Színháznak készített belőle népszínművet Lavotta Rezső kísérőzenéjével. De a direktornak, Hevesi Sándornak nem nagyon tetszett az első változat. A téma igen, de a kidolgozás kevésbé, ezért azt ajánlotta a szerzőnek, vonja be a darab tökéletesítésére a színpadhoz értő Harsányi Zsoltot.

Harsányi elsősorban a dalszövegekért felelt volna, de mikor belépett a képbe Kodály Zoltán, a kor népszerű lektűr- és bulvár drámaírója már csak a párbeszédeket szedte versbe… amit azóta is szid szinte mindenki, aki írt róla. Már Tóth Aladár 1926-os kritikájában is kifogásolta, hogy a szerzőpáros mereven ragaszkodott a népszínmű-sémához. Pár éve a Carouso-blogon Karczag Márton arról írt, Kodálynak kellett volna éreznie, hogy a darab prózájának értéke meg sem közelíti a zene nagyságát. (Nem véletlen, hogy a Székely fonónál már nem is dolgozott együtt librettistával.) Az egyik Háry-műsorfüzet szerkesztőjének a karmester Oberfrank Géza pedig arról beszélt, hogy annak idején, még ifjú korrepetitorként feltűnt neki, a próza és a zeneszámok mintha nem mindig illeszkednének szervesen egymáshoz. Túl sokat muzsikál a zenekar leeresztett függöny előtt, a nyitány hosszú, nem véletlen, hogy ezt később ki is hagyták. A darab a Nagyabony kezdetű dallal indult, amit a kórus kíséret nélkül énekelt, ráadásul a színfalak mögött. Ettől mindig úgy érezte, nem kezdődik el rendesen az előadás. Annyira foglalkoztatta a darab, hogy többször vezényelte, sőt egyszer rendezte is.

hary_kp.jpegRészlet a Háry János daljátékból

De térjünk vissza az ősbemutatóra, amelyről az Ujság című napilap közölt Próbaközben című cikket. „A sikert a színházi babona szerint mindig veszekedés előzi meg, s úgy látszik, Paulini Béla, Harsányi Zsolt és Kodály Zoltán Háry Jánosának maradandó lesz a sikere. Mert még a főpróba után, a premier előtt sem szűnt meg a folytonos perpatvar. A két legszelídebb ember, a rendező Márkus László és Paulini tűzött össze.” A szerzőnek ugyanis az utolsó pillanatban még ötlete volt, amit viszont a rendező már negligált, nem akarta az énekeseket megzavarni. Tulajdonképpen Kodály közbelépésére maradt abba az üvöltözés.

hary.jpgJátsszunk Háry Jánost! - Az obsitos kalandjai (Kodály Zoltán, Harsányi Zsolt és Paulini Béla daljátékát bábszínpadra alkalmazta: Fábri Péter) – Fotó © Müpa

Kodály egyébként régóta tervezett színpadi művet, állítólag a Kékszakállú ötletét neki vetette fel Balázs Béla, és visszautasítása után ment csak Bartókhoz. Móricz Zsigmonddal is gondolkodtak együttműködésről, de abból sem lett semmi. A Háryt viszont elvállalta, ami csak félig készült el a bemutatóra. Ezt maga Kodály is deklarálta a premieren, ahol a címszerepet Palló Imre, Örzsét Nagy Izabella énekelte. „Nézze, kedves Radnai igazgató úr! Maga tévedésben van! Mert azt hiszi, hogy minekutána megvolt a premier, a Háry János már készen van… Abban igaza van, hogy a premier megvolt, mert azt láttuk valamennyien. De Háry János! Hát az még nincsen készen.” A daljáték női karral kísért duettjét, két dalát és nyitányát csak később komponálta, és ezek csak 1928-ban jutottak a közönség elé.  (Állítólag a későbbi felújítások alkalmával Kodály mindig csiszolt picit a művön.)

kodaly.jpegKodály Zoltán – Fotó © Kertész Gyula

A premier nagy izgalmakat hozott, az operaház közönsége furcsállotta a Háry műfaját, daljáték ugyanis sosem volt még az Operaház színpadán. Az ősbemutató legnagyobb vesztese Sándor Mária volt, ő játszotta a hétfejű sárkány szerepét, amelyet a második előadásra kihúztak a darabból.

A Háryt jó párszor felújították, újra bemutatták hazai színpadon. Az egyik legfontosabb dalműként tartják számon, a legtöbbször mégis beletörött a rendezők bicskája, még a nagynevű prózai rendezőké is, írja a Caruso blog. Okként pedig megemlíti, a Háry csak Trianon után és csak Magyarországon születhetett meg. „Ez nemcsak annyit jelent, hogy magán viseli a nemzet sorstragédiáját, a darab ennél mélyebbre hatol: megmutatja azokat a gyökereket, melyek a tragédia kiváltó okai lehetnek. Éppen ezt a szembenézést szokás elmulasztani a Háry színrevitelekor.” A címszereplőhöz hasonlóan a tények állandó ki- és átszínezésében, illetve egy saját valóság kreálásának mámorában lebeg Magyarország immáron egy évezrede.  „Jól tudta ezt a néplélek nagy ismerője, Kodály, és tartotta mosolyogva görbe tükrét az Operaház úri közönsége elé.”

hary_szeged.jpegHáry János a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Díszlet: Varga Mátyás. Rendező: Szinetár Miklós (A képeslapot 1966-ban készítették.)

Sikeres volt a daljáték német nyelvterületeken, de ami nemzetközi karriert futott be: a mű zenekari szvitje, amelynek nem hivatalos és hivatalos bemutatója is 1927-ben volt. Az előbbi Barcelonában, az utóbbi New Yorkban. Nemcsak az emigráns karmestereknek (Reinernek, Fricsaynak, Dorátinak), hanem Arturo Toscaninek is ez volt az egyik kedves repertoárdarabja, tudjuk Breyer János Kodály-kalauzából. További érdekesség, hogy a hatvanas évek végén készült egy olyan felvétel a Londoni Szimfonikusokkal (vezényelt Kertész István), ahol Peter Ustinov volt a mesélő. Franciaországban ugyanezt a szerepet Gérard Depardieu játszotta, aki három éve a Szegedi Szabadtéri Játékokon Napóleont adta.

17_04_23_kodaly_hary_janos_dobak_attila.jpgHáry János szerepében Dobák Attila

A darabbal kapcsolatos közös gondolkodáshoz próbál új szempontokat adni most Anger Ferenc rendezése, a Budapesti Tavaszi Fesztivál záróelőadása, amely április 23-án, este fél nyolckor látható a Müpa — Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében.

Szerző: Szemere Katalin