Egy család tragédiája – Leonard Bernstein és a kortárs amerikai opera

Leonard Bernstein utolsó operája, az A Quiet Place (Egy csendes hely) a családon belüli kommunikáció hiányát állítja középpontba, címével ellentétben húsbavágó konfliktusokat tár elénk. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon a darabot Garth Edwin Sunderland átdolgozásában a bécsi kortárs operatársulat, a Neue Oper Wien viszi színre április 9-én és 10-én, magyarországi bemutatóként. Az együttes intendánsával és egyben vezető karnagyával, Walter Kobérával beszélgettünk. 

180301_sajtotajekoztato_c_posztos_janos_btf.jpg

Leonard Bernstein A Quiet Place című művét Bécs jogosan tudhatja a magáénak, hiszen a szerző itt mutatta be és rögzítette lemezre a revideált változatot. Ezért tűzik idén ezt a darabot műsorra Bécsben, illetve a Budapesti Tavaszi Fesztiválon?

Mindenképpen olyan darabot kerestünk, ami alkalmas arra, hogy elhozzuk a Budapesti Tavaszi Fesztiválra, továbbá megünnepelhessük vele Bernstein születésének századik évfordulóját, hiszen mind Bécs, mind Budapest igen fontos városok voltak a karmester-komponista életében. Ezzel egyidőben olyan művet akartunk választani, amely viszonylag ritkán szólal meg. Mindenki a West Side Storyt, a Candide-ot vagy az On The Townt játssza, de az A Quiet Place-t ritkán, holott egy olyan zenés színházi darabról beszélünk, amelynek témája ma is nagyon aktuális. Hiszen ami tragédia ebben a családban történik, az megtörténhet bármelyikünk családjában.

A zene igen magas minőséget képvisel, különösen az első felvonás, amelynek első akkordja öt hangból áll, az utolsóhoz pedig hozzáad még hetet, hogy kijöjjön a tizenkétfokúság. De vannak benne szabad atonális részek is, egy-két szakasz Berióra emlékezteti a hallgatót. Bernstein nagyon okosan írta meg a darabot, amely összhangban van a cselekménnyel. Azelőtt sosem komponált így, ezért is különös ez a mű. Persze megtalálhatók benne a jól ismert „bernsteines” elemek is, olyanok, amilyeneket például a West Side Storyból már ismerhetünk.

Bár már a West Side Story sem éppen vidám történet, mégis különös, hogy ilyen tragikus témához nyúlt Bernstein.

Bernsteinnek életcélja volt, hogy megteremtse az amerikai operát, amivel elérheti, hogy komolyan vegyék őt zeneszerzőként. Még élete vége felé is úgy érezte, hogy igazából sohasem tudta elérni ezt a célját. Aaron Copland csúnyán elbánt vele azzal, hogy mindössze komponáló karmesternek nevezte őt, egy még csúnyább kritika szerint pedig azokat a műveket komponálta meg újra, amelyeket már korábban vezényelt. Ez egyrészt igaz, másrészt nem, hiszen minden zeneszerzőre hatással van az, amit hall.

Maga a zeneszerző az opera első változatát is egy Mahler-szimfóniához hasonlította.

Igen, ez így van. De hogy folytassam a gondolatmenetet, Wolfgang Amadeus Mozart is gyakran azt írta meg, amit korábban már hallott. A legnyilvánvalóbb példa éppen a Requiem, amelynek témái húsz évvel korábban már megtalálhatók Michael Haydnnél, a Figaro házassága dallamai közül pedig akad néhány, amelyet már Gluck is leírt.

Az A Quiet Place tulajdonképpen a családon belüli kommunikáció hiányáról szól, ami amerikai opera ide vagy oda, egyetemes és aktuális probléma.

Pontosan. Ismerős a történet, ami ezzel a családdal történik, el tudjuk képzelni, hogy mekkora a baj, hiszen nem beszélnek egymással, a gyerekek elkésnek a gyászmiséről. A mi értelmezésünk persze továbbmegy, hiszen minden a családi házban játszódik, ahol ott van az urna, és a családtagok is késve próbálnak meg egymásra találni, együtt imádkozni, ami még rosszabb, mint elkésni a gyászmiséről. Ezután kezdődik csak a történet. Lassacskán megtudjuk, hogy mi történt régen, a családon belüli viszonyokat a sötét múltból, többek közt azt, hogy a lánynak szexuális viszonya volt a testvérével és az apjával is.

Bár nem ön a rendező, de azért mondana néhány szót Philipp M. Krenn színreviteléről?

A darab a család nappalijában játszódik, itt jönnek össze újra imádkozni, a legszűkebb családon kívül régi barátok is megjelennek, a doktor, valamint a halott feleség, Dinah pszichológusa. Nemcsak barátok vannak köztük, hanem több olyan ember is, akinek viszonya lehetett Dinah-val, Sam feleségével. Juniorról, Samék fiáról megtudjuk, hogy meleg, és korábban François-val volt kapcsolata, aki jelenleg Dedének, Samék lányának, azaz Junior testvérének a férje. Az apa pedig hihetetlen hűvös figura, akiben semmi empátia nincs egészen a darab végéig. Nem képes a kommunikációra. François megpróbálja erőltetni ezt a kommunikációt. A rendezésben előkerülnek régi családi videók, ami valljuk be, veszélyes lehet: hiszen ha az apának szexuális kapcsolata volt a lányával, a videókon és a jelenben tapasztalt viselkedése sok mindent elárulhat. Így könnyebben lehet analizálni a régmúlt eseményeit, amelyeket akkor, amikor történtek, nem lehetett felismerni. 

Milyen különbségek vannak az eredeti mű és Garth Edwin Sunderland Budapesti Tavaszi Fesztiválon hallható verziója között?

A hangszerelés más, hiszen ez a verzió mindössze tizennyolc muzsikust foglalkoztat. Vonóskvintett van benne és nem vonószenekar, ez a legnagyobb különbség. Egy kiváló átdolgozásról beszélünk, amely egy hangot sem spórol ki az eredeti változatból, szóval hiányérzetünk egyáltalán nincs. A másik a dramaturgia, mivel Sunderland kihúzta a beékelt Trouble in Tahiti-jeleneteket, valamint az első jelenetből is kivágott jó néhány ütemet, viszont beemelt két új áriát, amelyek benne voltak az első, houstoni változatban, de a bécsi, második verzióban már nem. Az egyik áriában François felolvassa Dinah egy levelét, ami sok mindent megmagyaráz, a harmadik felvonásban pedig szintén François próbálja meg kézbe venni a dolgokat, és rávenni a családot, hogy hagyják abba a civakodást. Ettől egy kicsit jobban érthető a vége, mivel Bernstein ott túlságosan optimista, ami magában hordja a hollywoodi befejezés veszélyét. Kicsit szappanoperás lenne a darab a betoldott ária nélkül.

Mintha deus ex machina eredménye lenne a hirtelen pálfordulás a végén.

Ahogy mondja. Egyébként a zene ennél a változásnál nagyon érdekes, hiszen teljesen más stílusú lesz, nem olyan, mint előtte. Vagyis Bernstein hangokkal mondja el mindazt, amit szöveggel nem lehet kifejezni. Szóval nagy előnyei vannak ennek a változatnak.

Szerencsésnek mondható Sunderland átdolgozása, hangszerelése, hiszen ő maga is a Leonard Bernstein Office-nak dolgozik, pedig alapvetően a szerzői jogi és kiadói jogi megkötések meglehetősen nehézkessé, sőt, időnként teljesen lehetetlenné teszik bizonyos produkciók létrejöttét. Vajon Bernstein is ennyire szigorú volt saját műveinek előadásával (vagy más szerzők műveinek interpretációjával) kapcsolatban?

Nos, már nagyon sok művet bemutattam Bernsteintől: húsz évvel ezelőtt megcsináltam a Trouble in Tahitit, 2000-ben a Candide-ot, ráadásul mindkét előadás nagyon nagy siker volt. Sőt, a Candide-ot meg kellett ismételnünk, ami rendkívüli helyzet, hiszen a városi támogatásunk nem engedi, hogy másik évadba is átvigyük az előadásokat. A kérdésére válaszolnom azért nem egyszerű, mivel nekem személy szerint nagyon jó a kapcsolatom a Bernstein műveit kezelő Boosey & Hawkes kiadóval. Benjamin Britten Billy Buddjának legelső ausztriai előadását is én vezényeltem [szintén Boosey & Hawkes a kiadó – a szerző], nagyjából azóta gördülékeny a kapcsolatom velük. Alapvetően megpróbálunk új szemléletet hozni az interpretációba, a művek mögé nézni, és megmutatni, hogy milyen, a ma embere számára is fontos jelentést hordoznak magukban. Így minden, amit csinálunk, tulajdonképpen kortárs. Szerintem ez vonzó a Boosey & Hawkes számára is. Egy példát hadd említsek: Bernstein Miséjének új kamarazenei változatát is előadtuk, ami nem kevés tárgyalásunkba került, de végül is meglehetősen érdekesnek találták a színrevitelünket, ugyanis nem egy templomban adtuk elő, hanem egy bevásárlóközpontban. A darab mögé néztünk. A mise a liturgiában egy rituálé, amit mindig ismétlünk, a történet szerint a celebráns papnak is baja van ezzel a rituáléval, hiszen a hívek sem értenek vele egyet. A bevásárlóközpont pedig egy olyan hely, ahol szinte rituálészerűen vásárol az ember olyan dolgokat, amikre valójában nincs szüksége. Ez hatalmas siker volt, hiszen mindenki tudta, hogy miről van szó. Ugyanez a helyzet az A Quiet Place-szel is.

A Neue Oper Wien repertoárja – annak ellenére, hogy 20–21. századi művekre korlátozódik – meglehetősen szerteágazó, hiszen szinte mindent játszanak Richard Strausstól Leonard Bernsteinig, Kurt Weilltól Eötvös Péterig. Mi a társulat művészi célkitűzése, ars poeticája?

Három pillérről beszélhetünk a programjaink kapcsán: először is ősbemutatókat tartunk, vadászunk az új művekre, másrészt osztrák bemutatókat, illetve olyan darabokat keresünk, amelyek relevánsak, aktuálisak lehetnek az osztrák közönség számára, amelyekből az is kiderül, hogy mi zajlik körülöttünk az országban, harmadrészt pedig igyekszünk előásni, felfedezni elfeledett darabokat. Az A Quiet Place 1986-os bécsi bemutatója óta nem hangzott el nálunk, tavaly pedig játszottuk Ernst Krenek Pallas Athene weint (Pallasz Athéné sír) című operáját, ami nagyon híres volt, játszották Salzburgban, a Bécsi Állami Operaházban, de a hetvenes évek óta nem nyúlt hozzá senki. Elővettük Friedrich Cerha Baal című operáját is, amit a Salzburgi Ünnepi Játékok rendelt tőle 1981-ben, és azóta nem adták elő, de említhetném Ligeti Le Grand Macabre-ját is, amit szintén nem hallhatott egy egész generáció. Ha már a generációknál tartunk, arra is nagy hangsúlyt fektetünk, hogy fiatal énekesek együtt dolgozhassanak a már befutott, ismert előadókkal. Gyakran a mi társulatunkból, a mi előadásaink után kerültek vezető pozícióba rendezők, karmesterek és énekesek egyaránt. Folyamatosan keressük az aktualitást a színpadra állításainknál, akkor is, ha ókori témát dolgozunk fel. Pallasz Athénét is a mába helyeztük, Manfred Trojahn Orestje (Euripidész Oresztésze alapján) pedig a bécsi vasútállomáson játszódik. Ahogyan egy kritikusunk fogalmazott, szinte a saját bőrünkön érezzük, annyira maiak a problémák.

Mi a helyzet a fiatalabb generációkkal? Magyarországon klasszikus zenei koncerteken sem nagyon látni őket, nemhogy kortárs előadásokon.

Bécsben sajnos ugyanez a helyzet. A Wien Modern nagyjából harmincéves, Claudio Abbado alapította, de a közönsége nem túl nagy. Növekedett valamelyest, de a mai napig nem tudják megtölteni egy kortárs operával a Theater and der Wient öt estén át. Vagy Iain Bell, a fiatal angol zeneszerző darabja, az A Harlot’s Progress, amely Hogarth egy másik híres metszetsorozata alapján készült a The Rake’s Progresshez hasonlóan, ugyancsak nem volt telt házas, annak ellenére, hogy egy akkora sztár énekelt az előadásban, mint Diana Damrau.

Van valamilyen ötlete? Hogyan lehetne ezen változtatni? Hiszen valóban, az emberek közül sokan azt gondolják, hogy a kortárs zene megértéséhez előtanulmányokra van szükség.

Én minden egyes előadásunk előtt tartok egy bevezetőt, amit a közönségünk nagyon szeret. Ezek nem tudományos előadások, nem is a rendezést magyarázom, de megpróbálom kinyitni a közönség fülét, szemét és elméjét a műre. Tartunk workshopokat is a fiataloknak: például nekik kell elkészíteniük a saját verziójukat az adott darabból. Akár ebből a Bernstein-műből. Eljönnek a próbáinkra, majd az előadásainkra, így növelik a közönség létszámát is, a végén pedig ők mutatják be, hogy hogyan is értelmezték a látottakat.

Végül hadd kérdezzek valami egészen másról: önök mutatták be Eötvös Péter Lilith című operáját is. Mesélne a zeneszerzővel való kapcsolatáról, illetve esetleges jövőbeli együttműködéseikről?

Ha jól emlékszem, 2005-ben találkoztunk először, amikor A balkon című operáját adtuk elő. Azt hiszem, Pétert barátomnak is mondhatom. A Radamistót is színre visszük idén júniusban, aztán jövőre, Péter 75. születésnapjára egy újabb nagyszabású projekttel készülünk, de erről még nem árulhatok el részleteket. Nagyon hálás vagyok neki, hiszen ő az, aki lehetővé tette az eddigi Müpával közös produkcióinkat. Nélküle nem hozhattuk volna el Budapestre sem a Ligeti-operát, sem a Lilithet, sem Az orrt Sosztakovicstól.

Szerző: Tóth Endre

A bejegyzés trackback címe:

https://btf.blog.hu/api/trackback/id/tr2013789672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

#ittahelyem

Betekintés a kulisszák mögé, interjúk, listák és a legfontosabb pillanatok - ez a 38. Budapesti Tavaszi Fesztivál blogja! Március 30. és április 22. között a fesztivál színes és sokrétű programjából válogathat mindenki, ehhez adunk némi támpontot online is.

Facebook