Minden, amit A játszma végéről tudni érdemes

Nobel-díjas író, aki többször színpadra állította saját műveit, zárkózott figura, aki röpke viszonyt folytatott a huszadik század legismertebb műgyűjtőjével, sokoldalú tehetség, akinek szellemi öröksége ma is virágzik, és akinek egyik legfontosabb alkotása inspirálta Kurtág György egyetlen operáját: ki volt Samuel Beckett, és mit érdemes tudni A játszma vége című műről? Megkerestük a legérdekesebb tényeket a szerzőről és a darabról, amelynek operaváltozatát április 10-én láthatják a nézők a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

Fordulatos és országokon átívelő életút
Ha történetesen nem ő lenne a 20. század egyik legfontosabb írója, élete akkor is regénybe kívánkozna: Samuel Beckett Dublinban született, első iskolája a Portora Royal School volt, ahová Oscar Wilde is járt, azután a jó nevű Trinity College következett, végül pedig a pezsgő Párizs, ahol először a padot koptatta, később a katedrát foglalta el rövid időre. Kisvártatva James Joyce baráti körében találta magát, akinek lányához állítólag túl közel került. Valószínűleg más összetört szíveket is hagyott maga után, nem úgy Peggy Guggenheimét, akiről az irodalomtörténészek tudni vélik, hogy igencsak élvezte Beckett társaságát, a történet szerint egy ízben négy napig ki sem keltek az ágyból. Persze fontos leszögezni, hogy az írót nemcsak a földi örömök érdekelték, hanem igen aktív és termékeny szellemi életet élt: az 1930-as és ’40-es években művészettörténeti tanulmányokat publikált, megjelentek első regényei, és kacérkodott a filmkészítés gondolatával is. Sajnálatos módon azonban Eisenstein nem válaszolt a megkeresésére, amelyben azt jelezte neki, szívesen tanulna tőle. Az abszurd dráma alapművének tartott Godot-ra várva aztán meghozta a világhírt, pedig az első bemutatók (Párizsban, Londonban és New Yorkban) vegyes fogadtatásban részesültek. A Godot után további színművek, hang- és televíziójátékok születtek Beckett tollából, ezek egyike A játszma vége, amely az 1970-es évek vége óta hazánkban is látható.

btf2020_endgame_samuel_beckett_c_ransom_center_magazine.jpg

Fotó: Samuel Beckett (szerző: ismeretlen)

Angol–francia meccs
Ha meg akarjuk érteni Beckett művészetét, elkerülhetetlen, hogy szót ejtsünk a kétnyelvűségről. Az írónak ugyanis kiváló nyelvérzéke volt, folyékonyan beszélt franciául, olaszul és németül, ez pedig lehetővé tette, hogy franciául (is) publikáljon, valamint korábban született, angol nyelvű munkáit franciára ültesse át. Saját bevallása szerint a francia nyelv használata alaposabb gondolkodásra sarkallta, és sallangmentesebb kifejezésmódot kínált neki, mint anyanyelve, az angol, amelybe kissé belekényelmesedett. Érdekesség, hogy műveit – akármelyik nyelven is születtek – leggyakrabban ő maga fordította le egyikről a másik nyelvre. Persze nem könnyíti meg az irodalomtudósok dolgát, hogy sok esetben a fordítói munkát meglehetős művészi szabadsággal kezelte, így kis túlzással egyazon mű két változatát írta meg, amelyek között nem ritkán fontos különbségek is akadtak. Nem mindegy tehát, hogy például a Godot-t melyik nyelven (vagy melyik nyelvből fordítva) olvassuk. A játszma vége eredetileg franciául íródott, maga Beckett fordította le angolra, és első színre vitele egy francia nyelvű előadás volt a londoni Royal Court Theatre-ben 1957. április 3-án. 

Az író és a sakk
A Fin de partie címet Beckett nem The End of the Game (A játszma vége), hanem Endgame (Végjáték) címen fordította angolra, mert fontos volt neki az abból kiolvasható sakk-utalás. Beckett szenvedélyesen szerette a sakkot, egész életében lelkes játékos volt. A 2. világháború alatt gyakran játszott a barátaival, párizsi lakásában rengeteg, aprólékos jegyzettel ellátott, sakkal foglalkozó könyv volt, Fernando Arrabal drámaíróval még leveleztek is erről a különleges sportról. Nem állítjuk, hogy ő találta fel a fejben sakkozást, de egy barátja visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy bizony a fantáziasakkot is űzte a párizsi kávézóasztaloknál. Marcel Duchamp-tól viszont, ahogy annyian mások akkoriban, kikapott az 1940-es évek elején.
btf2020_endgame_plakat.jpg

A játszma vége Rose State College-béli előadásának plakátja
(Forrás: chessity.com) 

Botrány a metróalagútban
A Fin de partie 1957-es ősbemutatója óta eltelt évtizedekben a darabot rengetegszer színpadra állították, köztük több ízben maga a szerző, aki bár apróbb változtatásokat több helyütt engedélyezett, és ő maga is eszközölt módosításokat, bizonyos kérdésekben rendkívül mereven ragaszkodott az elképzeléseihez.
1984-ben JoAnne Akalaitis rendezte meg a színdarabot az American Repertory Theaterben, ám Beckett kifejezett kikötése ellenére a cselekményt egy metróalagútba helyezte át. A szerzői instrukció figyelmen kívül hagyása óriási színházi- és sajtóbotrányt kavart, míg a vita eredményeképp végül egy nyilatkozat került a műsorfüzetbe, amelyben Beckett kifejti, hogy A játszma vége minden olyan színpadra állítása elfogadhatatlan számára, amely ignorálja a szerzői utasításokat. A színdarabjához egy üres szobára van szükség, két kicsi ablakkal, és az American Repertory Theater produkciója véleménye szerint így csupán paródiája lehet az eredeti műnek. További érdekesség, hogy a botrányelőadás zenéjét a huszadik század egyik legnagyobb hatású zeneszerzője, a világhírű Philip Glass írta.

btf2020_endgame1984_c_richard_feldman.jpgJelenet a JoAnne Akalaitis rendezte Endgame-ből © Richard Feldman  

Harry Potter és Smith ügynök találkozása az abszurd drámával
Talán furcsa lehet a gondolat, de a színészek körében kifejezetten álommunka A játszma vége, benne az állni képtelen, vak figura szerepe, vagy épp a kukában guggoló másiké. Egy bizonyos: kivételes kihívásokat rejt ezeknek a karaktereknek a megformálása, nem meglepő tehát, hogy világsztárok is örömmel vállalják, hogy Hamm, Clov, Nell vagy Nagg bőrébe bújjanak. Hugo Weaving például, aki A Gyűrűk Ura Elrondjaként vagy a Mátrix Smith ügynökeként a legismertebb, Hammként nyűgözte le a Sydney Theatre Company közönségét. Szintén Hammként aratott sikert John Turturro is, akit a magyar nézők leginkább A nagy Lebowskiban, az Ó, testvér, merre visz az utad? című Coen-moziban vagy a Transformers-filmekben láthattak. A Süti, nem süti vagy az Ősz New Yorkban filmek sztárja, Elaine Stritch pedig Nell szerepében nyújtott felejthetetlen alakítást. Napjainkban már készül az újabb világsztárokat felvonultató feldolgozás, januártól ugyanis a Harry Pottert alakító Daniel Radcliffe és Alan Cumming közreműködésével látható a mű a londoni Old Vic Theatre színpadán. 

btf2020_endgame_hugo_weaving_sydney_2015.jpg

Hugo Weaving a Sydney Theatre Company előadásában © James Green

Egy opera, amelyre több mint hat évtizedet kellett várni
Kurtág György meghatározó zeneszerzőnk, korszakos zseni, aki a nyolcvanas évek óta nemzetközi hírnévnek örvend. Operát a közelmúltig nem komponált, többek között ezért is annyira különleges A játszma vége, amelyen nyolcvanöt és kilencvenkét éves kora között dolgozott. Éppen annyi éven át, mint amennyi ideig Beckett a Fin de partie-t írta. Kurtág már 1957-ben látta a színmű francia nyelvű változatát, és azonnal magával ragadta a darab, furcsamód azonban hat évtizeden át érlelte a gondolatot, hogy operát írjon belőle. Az elkészült művet végül a milánói Scalában láthatta először a közönség, ahol a nézők nyolc percen át tartó, elragadtatott tapssal ünnepelték a zenei ritkaságot. Az előadás hamarosan hazánkban is látható lesz, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a Müpa tűzi műsorára 2020. április 10-én.

A bejegyzés trackback címe:

https://btf.blog.hu/api/trackback/id/tr8115346754

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.